corpus callosum

A busz nagyot szusszanva állt meg a Külső megállónál. Földi lecihelődött a két bőrönddel – ennyi volt minden, ami elmúlt tizenhat évnyi életéből maradt -, és megállt a roggyanva megdőlt, kopott kék színű tábla alatt, amely a megállót jelezte. A két vénasszony, akik néha rá- rápillantva végigsugdolózták az egész utat, még hátra is fordultak ültükben, ahogy megbámulják, miközben a busz továbbindult. Tudta, hogy a híre hamarabb fog megérkezni a faluba, mint ő.

Tekintetével követte a buszt, amíg az el nem elérte a falu első házait. Ugyanaz a falu, amit tizenhat éve hagyott itt. Ugyanazok a kopottas-piros tetők, ugyanaz a komor, szürke templomtorony ágaskodik közöttük, talán a kutya is ugyanaz, melynek csaholása átszűrődik a busz motorjának morgásán. Visszanézett az útra, amelyről jött. Keskeny, gödrös betonút, egy jármű is alig fér el rajta. Aztán oldalra nézett, a Balog-tag felé. A hajdani tehenészet épületéből már csak az itt-ott lukas hullámpala tető, és a vakolatát vesztett falak maradtak. Túl rajta templomtorony képe remeg a forró levegőben. Románia. Ettől messzebbről nem is indulhatott volna tizenhat éve, és ennél messzebb nem is menekülhetne.
„Saját farkába harap a kígyó!” – ötlött eszébe a régi nóta, amelyet oly sokszor hallgatott.

Felvette a bőröndöket, és elindult a falu felé. A kereszteződésnél – Kálváriának hívták a falubeliek -, ahol út bomlott oldalra a tanya felé, a bádogkrisztus is ugyanúgy állt, mint régen. Mellette a fűzfa is ugyanaz, melynek vesszejét valamikor régen azért szúrta le valaki, valami túlbuzgó istenhívő, hogy ha a Názáretit valaha a falu felé veti az útja, legyen hol megpihennie. Aztán a fa nőtt, s hogy a Názáretit csak nem vetette arra a sors, közadakozásból állították a bádogkrisztust. Most is ott függött rozsdás, kókadt alakja a durva, rücskös, nagyolva öntött betonkereszten. akkor, tizenhat éve megállt itt. Áldást kért, maga se bízva, hogy lenne értelme.

Állt egy darabig tűnődve, aztán belegázolt a derékig érő pernyefűbe, amely a fűzfát és a keresztet övezte, és leült a fa alá. Előbb hallgatott, majd csak úgy csendben, magában folytatva átkozott sorsot, igazságtalanságot, az egész világot, Annát, és főleg saját magát. Aztán abba is elfáradt. Csak ült lehajtott fejjel, bambán meredt maga elé.
- Megint itt vagy, megint itt, ezen az elátkozott helyen - dübörgött megállíthatatlanul a fejében a kétségbeesés.

– Ez az én helyem.

Meglepetten tekintett fel.
Arctalan volt és kortalan. Mögötte csak a betonkereszt, csupaszon, mintha nem is lett volna rajta soha semmi.

Földi csak nézett rá, aztán annyit kérdett: – Miért?
Az alak mosolygott, majd megrántotta a vállát:
– Végül is, van itt hely kettőnk számára, épp elég.
Aztán leült a másik mellé, hátát a fa törzsének vetve.
– Néha azért leülök ide – mondta kedélyesen. – Ha nem látja senki. Ha már ideültették ezt a fát.
– Miért? – ismételte meg Földi.
A Názáreti nem felelt.
– Most is hallgatsz – legyintett Földi, aztán hallgatott egy sort, majd csak belekezdett: – Pedig kértelek, hogy segíts, amikor elindultam. Emlékszel? És nem segítettél. Legalább most segíts!
–Azt akarod, hogy segítsek – bólintott a Názáreti, majd azt mondta. – Hívd fel a lányod!
Földi csodálkozva nézett rá, majd beletúrt a zsebeibe.

Ugyanúgy történt minden, mint az utóbbi hónapokban bármikor. Alig beszéltek pár percet. Néhány sablonos kérdésre adott pár sablonos válasz, ennyi volt minden. A Názáreti végig mosolyogott, amíg Földi telefonált.
– Ez direkt volt mi? – nézett rá csalódottan Földi, miután bontotta a vonalat.
– Micsoda?
– Hogy felhívattad velem. Azt mondtad, segítesz.
– A gyermeked nem? Annyit megérdemel, hogy felhívd.
– Csak azt hittem, most más lesz.
– Más? Hogyhogy más?
– Hát… - Földi kereste a szavakat -, nem lesz ilyen közömbös.
– Ja! – mondta a Názáreti, és a bodzabokrokat nézte egy darabig.
– Mondjuk, megérdemlem –Földi tűnődve forgatta a kezében tartott telefont. – Tönkre tettem az életét. Milyen sorsa lesz egy ilyen gyereknek, akit az apja elhagy egy nő miatt?... Még ha ott is hagytam nekik a lakást, a kocsit – a két bőröndre intett -, ezeken kívül mindent. Figyelj! – bökte ki végül. – Nem segítenél mégis?
A Názáreti megint ránézett.
– Anna – egészítette ki Földi.
A Názáreti megint elmosolyodott:.
– Hívd fel! – intett a telefonra végül.

Földi felhívta a nőt. Ugyanaz a forgatókönyv; könyörgött, sírt, fenyegetőzött, de Anna most is hajthatatlan maradt. „Befejezte, Földi törődjön bele” -, mondta. Földi már csak a süket telefonba kiabálta; hogy akkor miért kellett megvárni, hogy elhagyja a családját, a nő miért nem akkor gondolta meg magát, amikor még lett volna visszaút.
– Újra becsaptál – Földi hangja keserű volt.
A Názáreti feltápászkodott.
– Most elmész? – nézett rá Földi, aztán gyorsan azt kérdezte: - Legalább annyit mondj, itt fogok megrohadni ebben a tetves faluban?
– Ez rajtad áll – jött a válasz.
Földi is felállt a földről.
– Ha elmegyek… elmegyek… mondjuk külföldre? – csillant meg a tekintete. – Segítesz? Legalább most segíts! Egy bólintás is elég…
– Nem így értettem.
Földi meghökkent.
– Akkor hogy?
A Názáreti elkomorodott:
– A kérdés az, hogy meg akarsz-e rohadni, vagy nem? …hogy téged idézzelek.
– Segíts! – mondta Földi. – Hadd kezdjem újra! Csak ne itt! Ne itt a világ végén.
– Már segítettem kétszer is!
– Csak nem a két telefonra gondolsz? – csattant ingerülten Földi.
A Názáreti hirtelen azt kérdezte:
– Megtudtál valami újat?
– Semmit – vágott vissza ingerülten Földi. – A lányom elhidegült tőlem, a nőnek, aki miatt felborítottam munkahelyet, családot, egzisztenciát nem kellek. Ezt eddig is tudtam. Mi új lenne ebben?
– Csak annyi, János – emelte meg intőn a mutatóujját a Názáreti -, hogy ha én mondom, hogy hívd fel őket, akkor is ugyanaz történik.
– Hadd kezdjem újra! – suttogta megtörten Földi. – Kérlek!
A Názáreti a vállára tette a kezét.
– Kezdd! – mondta végül.

Állt még egy darabig, aztán megragadta a két bőröndöt, és újra belegázolt a fűbe. A falu felől felzúgott a busz motorja, a járat fordult vissza, amellyel érkezett. Földi ránézett a rozsdás bádogalakra, a rozsdafoltok alól vizslatón nézett vissza rá az egyetlen, épen maradt, festett szem.

Felkapott az árok partján, megállt az út szélén és a falut bámulta.

Semmi sem mozdult, csak a busz közeledett.

2009. június 28., vasárnap

Deja vu - I.

Húsz éve történt. Mintha ma lenne. Pénzem alig, apám beteg – az a fránya rák – érzelmi élet is mínusz tartomány. (Tényleg! A minap elkísértem apámat Debrecenbe a klinikára, és ott rájöttem, kétfajta ember van. Aki rákos, meg aki még nem tudja, hogy az.) Persze akadt, amiben más volt a helyzet. Húsz éves főiskolásként, ha megmostam a hajam, akkor egy jó fél órát is kellett várni, amíg megszárad. Ma már elintézi tíz perc alatt. Mármint, az a kevés a száradást, ami megmaradt. A'szem, ennyi...
Viszont ugyanígy forrongott minden körülöttem, mint most. Bizony, bizony, az a boldog rendszerváltó időszak. Az emberek szidták a rendszert, meg egymást; a duhaj sörözéseken, a kocsmaasztalok mellett mi sem a nőkről beszélgettünk, hanem politikáról, miközben a kapitalizmus szivárványszínekbe öltözött buborékja ott lebegett fölöttünk, s áttekintve rajta ezer színben pompázott a jövő, amelyet tervezgettünk.

Vettem részt tüntetésen, kéremszépen. Bizony! Emlékszem, ültünk a főiskola tornacsarnokának padlóján, és tüntettünk. Körülöttem csajok, a pulpituson pedig rektorok, tanárok beszéltek. Nem is nagyon figyeltük, mit. Örültünk, hogy tüntethettünk. Élveztük a ránk szakadt demokráciát. Emlékszem, néha, ha kimentem cigizni, apróbb csoportok beszélgetése ütötte meg a fülemet. Egyik arról tárgyalt, a tanárok mind csak a saját fizetésüket akarják megemeltetni, ezért tüntettetnek velünk, a másik arról beszélt, a tanárok mind kommunisták, és most csak be akarják magukat biztosítani, és ehhez a diákok tömegét használják. Ebben a kettősségben is lehetett valami, mert a csajok melleinek és fenekének bámulása közben néha azért azt is figyeltem, mit beszélnek ott fenn a szónokok. Bizony, mind-mind mást.

Aztán vettem részt amolyan prularista tagtoborzón. A kollégium közösségi termébe hívtak bennünket, azt mondták, ők fideszesek. Voltak vagy négyen. Azt is mondták, most alakultak, aztán ott helyben össze is vesztek. Az egyikük felállt, és közölte a hallgatósággal, ő átmegy a szemközti kocsmába, és szeretettel vár mindenkit, meg különben is; "Virágozzék minden virág!". Volt, aki vele tartott. Szerintem a kocsma miatt, ahogy elnéztem, kik. Utána maradtunk még beszélgetni. Az egyik csaj azt mondta, ha ilyen nagy a baj – értsd, nincs pénz, és az ország fizetésképtelen!!! ugyehogyugye! – akkor miért nem mondják azt, hogy emberek, mostantól zsíros kenyeret fog enni mindenki egy éven keresztül, és így rendbe rakjuk majd az országot. Mert elég jó csaj volt, ezért buzgón helyeseltem, de nem értem el vele semmit, mert a maradék ifjú liberálisokkal elment egy másik kocsmába. Pedig nagyon jó lett volna a „naívhülyeség” helyeslését beváltani valami kézzel fogható dologra! Utána már bántam, hogy nem mentem át én is azzal a taggal a kocsmába.
- Legalább söröztem volna egy jót - keseregtem.

Egyik hétvégén, mikor hazajöttem, politikai fórumot szerveztek. Ott szorongott az egész falu a pártház üléstermében. A korábbi nagykutyák – polgármester, vagyis tanácselnök, na!, de mindegy, mert utána még nyolc évig ugyanaz volt, párttitkár, munkásőr parancsnok – ott ült a tömeggel szemben, és miközben negyven évnyi felgyülemlett lakossági düh záporozott feléjük olyan vörös volt az arcuk, mint a mozgalmuk zászlaja, amely ott maradt kifeszítve a fejük fölött a falon.

(Folyt. köv.)

2009. június 27., szombat

Blognyitó

Mint egy kedves hozzászóló ráirányította a figyelmemet, bizony két éve hever itt ez a blog, valljuk be, szinte parlagon. Még akkor lett ilyenem nekem, amikor a sokszámú fiúk levelező rendszerét kipróbálás céljából magamévá tettem. Azóta csak úgy van.

Volt persze másik blogom, hisz én is haladtam ám a korral, nehogy ne legyen má’ webkettes életérzésem!, de az a blog se frissült sokkal gyorsabban, mint emez, sőt, sokszor a Legendásan Legritkábban Frissülő SFBlog-ot is megverte, természetesen negatív tartományban.

Két év telt el azóta. …és mennyi minden történt ezalatt!

A legfontosabb, hogy elkészült az a bizonyos regény, amely már-már kiérdemelte a Hazai SF Egyetlen Fiktív Regénye címet. Beszélni ugyanis mindenki beszélt róla, de látni még nem látta senki. Még én sem, csak .doc formátumban. (Na jó, bevallom. Egyszer kinyomtattam A5-ös méretre tördelve, csak hogy a kezembe fogjam.) Csak azok a kiadók válaszoltak ajánlkozásomra, akik nem akarták kiadni. A többiek nem is válaszoltak. Úgyhogy, erről ennyit. Vannak persze új lehetőségek, a magánkiadók. Ezekkel viszont úgy vagyok, mint amikor a férfiember vásárol egy olyan nyuszifüles magazint, bevonul vele a zuhany alá… No, szóval valami ehhez hasonló.

Maradt tehát nekem annyi, hogy legalább tudom, képes vagyok befejezni egy hosszabb írásművet. Előtte ugyanis csak novellákat írtam. Hát(tal nem kezdünk mondatot, de ez már így marad), tudok regényt is. Aztán maradt még annyi, hogy néhány ember, akinek ezért csak megmutattam, biztatott, nem (olyan?) rossz az. Sőt! Volt olyan is, aki szemérmetlenül azt állította, hogy jobb mint… (Inkább kipontozom. Jobb így.) De ez a valaki olyan ember – már az, aki mondta -, hogy a magyar SF-ön kicsiny, de annál büdösebb bilijét még a jó öreg tengerentúlról is képes volt úgy meglötyögtetni, hogy csak úgy fröcsögött belőle szerteszét a sz@r. Bizony véreim, ez megtörtént!

Novellák terén jobban állok. Terra Magazin, Cherubion Amnézia antológia, azt hiszem, ennyi. Az utóbbiban szereplő – és igen „kalandos” úton megjelent – novellám még ZsP-díjra is jelölve volt. A legjobban Mandics bírálatán káromkodtam. Nem őt szidtam, magamat, hogy a ZsP-díj zsűri elé engedtem. A Terra Magazinba jó barátom – de annál szigorúbb szerkesztőm!- berakott egy vagonnal az írásaimból. Az egyiket – Kádi tragédia - a minap igen erősen megdicsérték. Képedtem is el(fele) rendesen, polgártársak! A falka nem csaholt, hanem csóválta a farkát. No, de én nem is akarok se falkában, se falkán kívül lenni, hanem inkább akarok módfelett örülni.

Interneten se mozgolódtam. De azért akadt, akadozott. Voltam iskolaigazgató úgy cirka kétezer évvel ezelőtt. Csak nem sokáig. E van. (Azért néha megrettenek. Mi vagyok én? Látnok? Amit leírok, előbb-utóbb beteljesül. Vagy tényleg létezik önbeteljesítő jóslat? Afrancba! Akkor eztán csak nagycsöcsű, szőke nőkről fogok írni! Meg tűzpiros Carrera 911-ekről. Meg arról, hogy hálivúd megveszi a regényemet. Merjünk nagyot álmodni! Ugyebár. Aztán meg lesz@rom, kiadják-e, vagy sem. Ha úgy is beteljesül…)

S akkor összegezném tapasztalataimat:

1. Író az, akit kiadnak (igazam volt)

2. Nem biztos, hogy tud írni is, akit kiadnak (A kettő nem zárja ki egymást, figyelem!!! Kis magyar SF pornográfia. A 69-es formáció. Az olvasó meg nézi. …és imádja! …és nagyon fontos az az”is”. Figyelmezzünk!)

3. Nem kell feltétlen, és mindenáron írni. (Ezt spec. inkább mások példáján keresztül tapasztaltam. )

4. A fenti pont alól van kivétel is, Nemere. De, mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt. Amúgy, vö. 2.

5. Nem adnak ki, ha nem adtál még ki semmit.

6. Amelyik kiadónak nem profilja az SF, az már másnap ír egy válasz e-mailt, amelyben sajnálattal közli, hogy nem profilja az SF.

7. Az e-mail címemről, a hazai SF kiadók felé küldött, .doc formátumú csatolt állományokat tartalmazó e-maileket az M.I. előre megfontoltan, és gonoszul eltünteti, mert gépi intelligenciája felismerte, van némi veszély abban, ha esetleg kiadnak tőlem valamit, az emberek elolvassák, és rájönnek, hogy az M.I. gonosz, és el akarja pusztítani az emberiséget. Nem, feleim! Dehogy is! Egy pillanatig se tételezem fel, hogy a kiadókban a szerkesztők laza mozdulatokkal, elolvasás nélkül küldik a kukába az általam küldött kéziratokat. Biztos nem tesznek ilyet! Hisz ők ebből élnek. Csak az a gonosz M.I. lehet. Mondjuk, lehet az is, hogy sz@rul írok. Mondjuk… Lehet…

8. A magyar SF jelenlegi állapotáról, és benne az én helyzetemről, ha megveszek, se tudok összeszedni hét pontnál többet, ha pontokba akarom szedni.

Amúgy, nem vagyok jól. Még négy nap, és 41. A legszebb kor, mondják.

A francba! Akkor milyen lesz, a szebb? Meg a nem szebb?? Meg a nagyon nem szebb???

Hogy mégis összegezzem valahogy az ábrázolt időszakot, klasszikust idéznék:

„A világháború ehhez képest csak egyszerű kofalárma volt. Semmi más.” (Bendegúz)

Ps.: Jut eszembe, blogolás. A Még Életében Írásbeli Feladattá avanzsált Spiró a minap mondta. (Neten olvastam, tán az index-en.) „…a blogjaikon a világba merengő emberek…” Jó. …nagyon jó…

..és most látom csak, a gugliadsensee felhozza a szerelmi hőmérőt. Értem már! :)

2009. február 1., vasárnap

Sf, válság,meghogy írjak

Furcsa nap. Szemerkélő eső oldja a város fölött terjengő depressziót, hogy be tudjon szivárogni mindenhová, belemossa az agyakba, hogy ezt tükrözze vissza minden, az autók szélvédői, a kirakatok üvegei, a vizes aszfalt. Keresem az emberek tekintetét. Ott van már.

A könyvesbolt más. Fény, meleg, nyomdafesték illata terjeng. A scifi polchoz lépek, megörülök. A Galaktika összes tavalyi újdonsága a polcon, köztük az Isten gépei. Majdnem megőrülök, és felborítom a havi költségvetésemet. Nézem a borítót, tetszik, beleolvasok, nem rossz, nézem a hátlapot… majd legközelebb.

Beülök inkább két kávéra, és az ÚG 13-at olvasgatom. Nehezen megy. Sehogy sem akarnak az írások átszűrődni az eső monoton kopogásán. Hátam mögött két lány beszéget. Utazás, hapsik, új munkahely a téma. Az egyik panaszkodik, unalmasak a hétvégéi a párjával, a fiú vagy számítógépezik, vagy alszik, alig beszélnek, alig buliznak. Ő beszélgetne, menne - mondja -, gyűlöli a semmittevést. Előttem az ÚG, épp az “Utópia” pályázati felhívásnál. Meglódul az agyam, a regényem eldobott fele - ja, a megmaradt felét se adják ki, a válsággal indokolták - jó lenne tán, ha átdolgoznám. Beindul valami, legózni kezdek a szavakkal, de nem tart soká. Ez is belefúl a monoton kopogásba.

A lányok elmentek, az ÚG nem kötött le, a kávé elfogyott. Az unatkozó pincérlány maximálisra tekeri a hangerőt, valami hip-hop dübörög az üres asztalok között. Úgy látom, neki segít. Beül a pult mögé, cigarettára gyújt, és révült tekintettel lágyang beleringatja magát a zene ütemébe.

Nekem nem jön be. Fizetek, és hagyom oldódni. (Nem, mintha zavartam volna. Ötször intettem neki, fizetnék, rám se bagózott.)

Odakünn már a szél is feltámadt, de olybá tűnik, mintha nem kifújná a párát, a nyálkát, és a szürkeséget, hanem segít még jobban szétteríteni.

…furcsa nap.