Furcsa nap. Szemerkélő eső oldja a város fölött terjengő depressziót, hogy be tudjon szivárogni mindenhová, belemossa az agyakba, hogy ezt tükrözze vissza minden, az autók szélvédői, a kirakatok üvegei, a vizes aszfalt. Keresem az emberek tekintetét. Ott van már.
A könyvesbolt más. Fény, meleg, nyomdafesték illata terjeng. A scifi polchoz lépek, megörülök. A Galaktika összes tavalyi újdonsága a polcon, köztük az Isten gépei. Majdnem megőrülök, és felborítom a havi költségvetésemet. Nézem a borítót, tetszik, beleolvasok, nem rossz, nézem a hátlapot… majd legközelebb.
Beülök inkább két kávéra, és az ÚG 13-at olvasgatom. Nehezen megy. Sehogy sem akarnak az írások átszűrődni az eső monoton kopogásán. Hátam mögött két lány beszéget. Utazás, hapsik, új munkahely a téma. Az egyik panaszkodik, unalmasak a hétvégéi a párjával, a fiú vagy számítógépezik, vagy alszik, alig beszélnek, alig buliznak. Ő beszélgetne, menne - mondja -, gyűlöli a semmittevést. Előttem az ÚG, épp az “Utópia” pályázati felhívásnál. Meglódul az agyam, a regényem eldobott fele - ja, a megmaradt felét se adják ki, a válsággal indokolták - jó lenne tán, ha átdolgoznám. Beindul valami, legózni kezdek a szavakkal, de nem tart soká. Ez is belefúl a monoton kopogásba.
A lányok elmentek, az ÚG nem kötött le, a kávé elfogyott. Az unatkozó pincérlány maximálisra tekeri a hangerőt, valami hip-hop dübörög az üres asztalok között. Úgy látom, neki segít. Beül a pult mögé, cigarettára gyújt, és révült tekintettel lágyang beleringatja magát a zene ütemébe.
Nekem nem jön be. Fizetek, és hagyom oldódni. (Nem, mintha zavartam volna. Ötször intettem neki, fizetnék, rám se bagózott.)
Odakünn már a szél is feltámadt, de olybá tűnik, mintha nem kifújná a párát, a nyálkát, és a szürkeséget, hanem segít még jobban szétteríteni.
…furcsa nap.
