A busz nagyot szusszanva állt meg a Külső megállónál. Földi lecihelődött a két bőrönddel – ennyi volt minden, ami elmúlt tizenhat évnyi életéből maradt -, és megállt a roggyanva megdőlt, kopott kék színű tábla alatt, amely a megállót jelezte. A két vénasszony, akik néha rá- rápillantva végigsugdolózták az egész utat, még hátra is fordultak ültükben, ahogy megbámulják, miközben a busz továbbindult. Tudta, hogy a híre hamarabb fog megérkezni a faluba, mint ő.
Tekintetével követte a buszt, amíg az el nem elérte a falu első házait. Ugyanaz a falu, amit tizenhat éve hagyott itt. Ugyanazok a kopottas-piros tetők, ugyanaz a komor, szürke templomtorony ágaskodik közöttük, talán a kutya is ugyanaz, melynek csaholása átszűrődik a busz motorjának morgásán. Visszanézett az útra, amelyről jött. Keskeny, gödrös betonút, egy jármű is alig fér el rajta. Aztán oldalra nézett, a Balog-tag felé. A hajdani tehenészet épületéből már csak az itt-ott lukas hullámpala tető, és a vakolatát vesztett falak maradtak. Túl rajta templomtorony képe remeg a forró levegőben. Románia. Ettől messzebbről nem is indulhatott volna tizenhat éve, és ennél messzebb nem is menekülhetne.
„Saját farkába harap a kígyó!” – ötlött eszébe a régi nóta, amelyet oly sokszor hallgatott.
Felvette a bőröndöket, és elindult a falu felé. A kereszteződésnél – Kálváriának hívták a falubeliek -, ahol út bomlott oldalra a tanya felé, a bádogkrisztus is ugyanúgy állt, mint régen. Mellette a fűzfa is ugyanaz, melynek vesszejét valamikor régen azért szúrta le valaki, valami túlbuzgó istenhívő, hogy ha a Názáretit valaha a falu felé veti az útja, legyen hol megpihennie. Aztán a fa nőtt, s hogy a Názáretit csak nem vetette arra a sors, közadakozásból állították a bádogkrisztust. Most is ott függött rozsdás, kókadt alakja a durva, rücskös, nagyolva öntött betonkereszten. akkor, tizenhat éve megállt itt. Áldást kért, maga se bízva, hogy lenne értelme.
Állt egy darabig tűnődve, aztán belegázolt a derékig érő pernyefűbe, amely a fűzfát és a keresztet övezte, és leült a fa alá. Előbb hallgatott, majd csak úgy csendben, magában folytatva átkozott sorsot, igazságtalanságot, az egész világot, Annát, és főleg saját magát. Aztán abba is elfáradt. Csak ült lehajtott fejjel, bambán meredt maga elé.
- Megint itt vagy, megint itt, ezen az elátkozott helyen - dübörgött megállíthatatlanul a fejében a kétségbeesés.
– Ez az én helyem.
Meglepetten tekintett fel.
Arctalan volt és kortalan. Mögötte csak a betonkereszt, csupaszon, mintha nem is lett volna rajta soha semmi.
Földi csak nézett rá, aztán annyit kérdett: – Miért?
Az alak mosolygott, majd megrántotta a vállát:
– Végül is, van itt hely kettőnk számára, épp elég.
Aztán leült a másik mellé, hátát a fa törzsének vetve.
– Néha azért leülök ide – mondta kedélyesen. – Ha nem látja senki. Ha már ideültették ezt a fát.
– Miért? – ismételte meg Földi.
A Názáreti nem felelt.
– Most is hallgatsz – legyintett Földi, aztán hallgatott egy sort, majd csak belekezdett: – Pedig kértelek, hogy segíts, amikor elindultam. Emlékszel? És nem segítettél. Legalább most segíts!
–Azt akarod, hogy segítsek – bólintott a Názáreti, majd azt mondta. – Hívd fel a lányod!
Földi csodálkozva nézett rá, majd beletúrt a zsebeibe.
Ugyanúgy történt minden, mint az utóbbi hónapokban bármikor. Alig beszéltek pár percet. Néhány sablonos kérdésre adott pár sablonos válasz, ennyi volt minden. A Názáreti végig mosolyogott, amíg Földi telefonált.
– Ez direkt volt mi? – nézett rá csalódottan Földi, miután bontotta a vonalat.
– Micsoda?
– Hogy felhívattad velem. Azt mondtad, segítesz.
– A gyermeked nem? Annyit megérdemel, hogy felhívd.
– Csak azt hittem, most más lesz.
– Más? Hogyhogy más?
– Hát… - Földi kereste a szavakat -, nem lesz ilyen közömbös.
– Ja! – mondta a Názáreti, és a bodzabokrokat nézte egy darabig.
– Mondjuk, megérdemlem –Földi tűnődve forgatta a kezében tartott telefont. – Tönkre tettem az életét. Milyen sorsa lesz egy ilyen gyereknek, akit az apja elhagy egy nő miatt?... Még ha ott is hagytam nekik a lakást, a kocsit – a két bőröndre intett -, ezeken kívül mindent. Figyelj! – bökte ki végül. – Nem segítenél mégis?
A Názáreti megint ránézett.
– Anna – egészítette ki Földi.
A Názáreti megint elmosolyodott:.
– Hívd fel! – intett a telefonra végül.
Földi felhívta a nőt. Ugyanaz a forgatókönyv; könyörgött, sírt, fenyegetőzött, de Anna most is hajthatatlan maradt. „Befejezte, Földi törődjön bele” -, mondta. Földi már csak a süket telefonba kiabálta; hogy akkor miért kellett megvárni, hogy elhagyja a családját, a nő miért nem akkor gondolta meg magát, amikor még lett volna visszaút.
– Újra becsaptál – Földi hangja keserű volt.
A Názáreti feltápászkodott.
– Most elmész? – nézett rá Földi, aztán gyorsan azt kérdezte: - Legalább annyit mondj, itt fogok megrohadni ebben a tetves faluban?
– Ez rajtad áll – jött a válasz.
Földi is felállt a földről.
– Ha elmegyek… elmegyek… mondjuk külföldre? – csillant meg a tekintete. – Segítesz? Legalább most segíts! Egy bólintás is elég…
– Nem így értettem.
Földi meghökkent.
– Akkor hogy?
A Názáreti elkomorodott:
– A kérdés az, hogy meg akarsz-e rohadni, vagy nem? …hogy téged idézzelek.
– Segíts! – mondta Földi. – Hadd kezdjem újra! Csak ne itt! Ne itt a világ végén.
– Már segítettem kétszer is!
– Csak nem a két telefonra gondolsz? – csattant ingerülten Földi.
A Názáreti hirtelen azt kérdezte:
– Megtudtál valami újat?
– Semmit – vágott vissza ingerülten Földi. – A lányom elhidegült tőlem, a nőnek, aki miatt felborítottam munkahelyet, családot, egzisztenciát nem kellek. Ezt eddig is tudtam. Mi új lenne ebben?
– Csak annyi, János – emelte meg intőn a mutatóujját a Názáreti -, hogy ha én mondom, hogy hívd fel őket, akkor is ugyanaz történik.
– Hadd kezdjem újra! – suttogta megtörten Földi. – Kérlek!
A Názáreti a vállára tette a kezét.
– Kezdd! – mondta végül.
Állt még egy darabig, aztán megragadta a két bőröndöt, és újra belegázolt a fűbe. A falu felől felzúgott a busz motorja, a járat fordult vissza, amellyel érkezett. Földi ránézett a rozsdás bádogalakra, a rozsdafoltok alól vizslatón nézett vissza rá az egyetlen, épen maradt, festett szem.
Felkapott az árok partján, megállt az út szélén és a falut bámulta.
Semmi sem mozdult, csak a busz közeledett.
